Vida Kamilla: Demográfiai csúcs
A Kónya–Pető-vita megrázta a rendszerváltás korának nyilvánosságát. Kónya Imre az elszámoltatás és a bűnök megtorlására hivatkozva üdvözölte, míg Pető Iván az európaiságra és a jövőbe tekintésre alapozva határolódott el a Zétényi–Takács-féle törvényhatározattól. Pető álláspontja a jelenlévőket haragra gerjesztette, míg a tévénézőkre a tömeg indulata tett mély benyomást. A javaslatot végül az Alkotmánybíróság semmisítette meg. Igazságtétel nem történt.
A Demográfiai csúcs versei nem egyszerűen a közelmúltban íródott Vida-versek gyűjteménye, hanem kifejezetten jelenünkben formálódó szövegegyüttes. Közbeszéd, agora, elszámoltatás. Frissek, mintha megírásuk és megjelenésük között nem telt volna el idő. A szövegeknek erős időrendiségük van. Mintha februártól, márciustól indulva olvasnánk bele magunkat áprilisba, majd váltás történne (amit a kötet csak remél), aztán eljön a felhős szeptember, nem lehet biztosan tudni, mi várható tovább. „Jó lenne tudni, hogy pontosan mikor olvasod ezt a verset: / hogy gyors voltál, / és költő és olvasó egyszerre áll a történelem nyitott ajtaja előtt, / vagy görcsbe rándul a gyomrod, / és mindez már fekete humorrá változott: / soha többet nem fogunk rábeszélni senkit semmire. / Esetleg mosolyogsz, mert szerencsénk volt, basszameg, / most pedig ki tudja, mi vár ránk.” (24.)
Vida Kamilla verseiben énközpontú megszólalásmódot működtet. Fiktív ént kapunk, aki köteteken átívelve kíséri költészetét, ezáltal leginkább közéleti, látható perszónájához köthető. Beszámol arról, hogyan telepedik rá a megélt emlékekre az irodalom; sokszor a mű érdekében roncsolódnak perspektívák. Az élmény végül a megírás módosításaival együtt épül be a memóriába: „Köszönöm, hogy nem haragszol, amiért vakondként / túrtam szét az emlékeket, azért, / hogy egy szöveg szerkezetileg koherens legyen. / Elárultam az első szerelmet az első versért. / Már nem érdekel, hogy ki mit gondol / a művészet szabadságáról: / az ilyesmi nem éri meg.” (47.) Úgy építi tovább az első kötetben elkezdett fiktív élet mesélését, hogy a legelején felhívja figyelmünket az érzékeltetett személyesség hazugságára, farkasszemet néz az olvasóval: „A vers csapda: azt mondom, ez valóság, / leírom a nevem, a személyiigazolvány-számomat bevésem, / a kapukódot megadom, és utána így szólok, / ne törjetek be a házamba, légy szíves, / nem fogtok találni semmit, ez irodalom.” (9.) Állandó mozgásban van a lírai én és a feltételezett „valódi én” tengelyén, hisz beszédmódját természetesnek érzékeljük, nyelvezete köznapi, témái közismertek, a megelevenített helyzetekkel könnyű azonosulni. A Rosszul emlékeztem (46.)című vers is megteremti egy valós emlék látszatát, ezzel is azt sugallva, hogy nekünk valóban Vida személyével lenne dolgunk. Így az utolsó akadályt, magát a művet is lebontja olvasó és szerző között, bevezeti olvasóját a versbeszéd dialektikájába. Innen tovább lehet szálazni az autofikció és az önreprezentáció rögös kérdéseit, az egész műnek van (az erős időbeliség miatt is) egy szabados naplójellege. Mintha Vida beinvitálna személyes életterébe, vele tölthetnénk egy szűk félévet, „hamis” mindennapjaiba enged betekintést.
A Demográfiai csúcs szövegei olvashatóak az anyává válás történeteként. A kötet egészében domináns a fogantatás, a megszületés és a gyermeknevelés mozzanata. A versbeszélő fiai csak egyre nőnek, az apjuk dolgozik, egyre több mindenért szüleiket vonják felelősségre. „Foglalkoztat a hitvesi líra gondolata, / hogyan kell feminista hitvesi verset írni, / hogy ne legyen görcsös póz, / üres urbánus szentmise.” (19.)
A kötetben a politikum és az anyaság kérdéseit izgalmasan játssza egymásra Vida. Gyermekei lesznek Kónya Imre és Pető Iván, szerepeikből feleselnek, az egyiküket jobban szereti. A halálról az életre hívni, a lemondásból újra hinni valami közösben – haza és családvágy kettőse a kötet végére egyesül, mindkettő az élet felé mutat. Vannak előítéletei, de azért megpróbálja. A Kónya–Pető-keret habarcsként működik, ami jól összefogja a közéleti, közérzeti, család- és anyaverseket. A két kis lurkó időről időre felkérdezi szüleit: „hányszor hallgattunk, mikor nem szabadott volna, / miért asszisztáltunk némán sötét rendszerekhez” (29.).
A család vonzáskörébe tartozik még Joci, leveleivel üzen a friss szülőknek. A költő a ChatGPT-vel közösen is verset ír. Fontosak a kötetben az eltérő szólamok és megszólalások (sokszor vendégszövegként jelölve, amik szintén kulturális közéletünkre reflektálnak). Vida Kamilla teljes egészében alanyi költészetet művel. Szereplőivel, az eltérő betétekkel is saját narratíváját gazdagítja, alapozza meg.
Verseiben ugyanaz a forradalmi hevület van jelen, mint első könyvében, a Konstruktív bizalmatlansági indítványban, de változott a vitában elfoglalt pozíció. Már a bűnös szülők szerepköréből néz ki a fiatalokra, az előző kötetben még a gyermeki, kárvallott nézőpontból írt. A kettő között nem kínál optimális állapotot, nem nyerünk megnyugvást.
Néha még visszaregresszál a gyerekkorba, de az énelbeszélő a jelenből gondol már vissza a múltra, reflektált képet láttat. A kötetben tárgyalt felnőttkép sokkal statikusabb; inkább boldog szeretne lenni. Kézen fog és átvezet a történelmen (megidézi a francia forradalmat, a Ribbentrop–Molotov- paktumot, a NER-t), felnőni tanít. Két markáns hevületű kisemberrel beköltözik a gyerekszobába, akik szüleik bíráivá lesznek, kollektív bűntudatukká: „remélem, a gyerekem jól érezte magát, / remélem, jól ment az orvosi vizsgálat, / remélem, van apukája, remélem, szeretem, / van itthon is műanyag katonája” (65.) Felmerül a boldogság kérdése is a felnőtt élet mindennapi ügymenetében. Milyen célból élünk, lehet-e nyugalmunk, őrizhet-e az alkotó magában egy ennyire szentimentális érzületet? Szabad?
Vida a legnagyobb és legkopottabb fogalmakat mozgósítja. Család, haza, szeretet, életcél, hazafiság. Közben minden kissé idézőjelbe kerül. Mint az itt a piros, hol a piros játékban, nem tudni, hogy a költő éppen melyik fogalom mögé rejtett fedezetet. A befogadónak így ambivalens viszonya alakulhat ki az olvasottakhoz. Vajon a lírai én komolyan gondolja, lehet a kádárkocka megváltás, vagy saját tehetetlenségünkkel játszik, s egy pillanatra elhiteti nyomorunk exkluzivitását: „nyitom a szám az aszalt paradicsomért: / egyszer meg akartam énekelni a zuglói panelidillt” (54.).
A nagy fogalmakat rombolja, mégis érzelmes viszonyt ápol velük; a mindennapira, megfoghatóra koncentrál, egyszerre bújik hazafias (önazonos) szerepkörbe, és szeretné közben meghaladni saját magyarságát. Megírja a panelidillt, de nem lehetünk sosem biztosak, hogy mit gondol róla; élvezi azt, vagy éppen rá van kényszerülve. Mert a versbeszélő a kötetben magyar állampolgár, akár szeretnénk, akár nem: „Magyarországon megyek férjhez, itt szülök gyereket, / itt fogok élni, itt írok verseket, és itt akarok tévét csinálni. / Hazafi vagyok, és magyar költő. / Könnyű ezt mondani, és azért könnyű, mert igaz.” (20.) A közvéleményben újabban Krasznahorkaitól tagadták meg a magyarságát. Régen Kertész is kérdőjel volt. Pedig lehet úgy ragaszkodni valamihez, hogy közben ostorozod.
Vida Kamillának tágasabbak a vers keretei a konszenzusban megszokottnál. Vers számára mindaz, ami mozgásba hozza egységes versbeszélőjét, ami köznapi és téttel bír. Még akkor is, ha nem egy-egy motívummal, hanem a tömegkultúra állandó egymásra játszásával éri el a költői hatást. A popkultúra, az ABBA számai, Harry Potter, gyermekei. Tekintete nem teljesen szokatlan. Figyelme hasonlatos Borsik Miklóséhoz (sokszor elkalandozik, és különös perspektívákat nyit meg), érdeklődése Korsós Gergőéhez (versbeszélőik vehemens popkultúrafogyasztók). Egyéni teret képez, amelyben jól elhelyezhetők szövegei.
A Demográfiai csúcs szerves folytatása a Konstruktív bizalmatlansági indítványnak. Továbbviszi költői programját, csak a versbeszélő életszakaszában mozdul el kissé. Legújabb gondjai már a felnőtteké, de nyelvén nem száradt meg a vitriol: állandóan kibeszél az általa felvett szerepekből, kipréseli a sablonkarakterekből a konszenzust. Egyedi módon eljátszik a forradalom fogalmával: „Kiszakítom én is a testemből a téteket, / mert belül már nem tudnak élni, / a forradalmunk elhervadt, úgy bukta el szegény nemzedékünk, / ahogy a szüleink, akiket könyör nélkül vádoltunk.” (39.)
A kötet nyitó versében, a Mai evangéliumban (9.) összegez, datálja az eltelt időt a két könyv között, megjelöli a pozícióváltást. A Demográfiai csúcs megírásakor még kérdés, hogy a kiöltött nyelv gesztusa csak saját halálunk által érhető-e el, lesz-e rendszerváltás. Jól megformált, hermetikus lírát működtet, amely leginkább önmaga (a megidézett hírek, a közbeszéd és közérzet) kontextusában értelmezhető. Saját kritikáját, paródiáját és lábjegyzeteit is tartalmazza. „Ebbe a kötetbe nem szánok olyan verset, / ami ironikus hangnemben szól a kiadóról. / Nem tartok görbe tükröt baloldali keretben […] Mert az a fontos, hogy figyeljenek / az emberek, és jól érezzék magukat.” (9.) Persze szavait egy pillanatra sem vehetjük komolyan, kötete ugyanannyira éles, ugyanúgy rólunk beszél, nem vágyik a kellemes, könnyed olvashatóságra. Mesterien működteti a történetmesélést (sajátos képeinek halmozását), és jól időzíti a felépített szimbólum leleplezésének pillanatát; tisztán, bátran forgatja saját nyelvét.
„Rossz lehet szegénynek lenni, gondolom. / Jó lehet gazdagnak lenni, gondolom.” (18.) Vida megképzi lírájában szociális érzékenységünk üres frázisait. Ugyanakkor azok a legsikerültebb versei, ahol létrehozza a feszültséget, de nem von le helyettünk konzekvenciát. Meglibbenti, hogy egy cigányzenekar létesítése hogyan lehet „szabad befektetés szociális felelősségtudattal”.
Történelmi távlatot adva, kellékként használja a 21. századi ember háborúkkal, fasizmussal, rendszerváltással tűzdelt, szürke mindennapjait. A szerző érdeklődése a második kötettel még mélyebbre szánt, még inkább a közélet, de annál is erősebben a távlatok felé fordulva. Nemzedékek közti mintázatokat keres, nem perszonális traumákat. Első kötetében felmutatta generációját, míg másodikban rámutat az eltérő nemzedékek diszfunkcióira. Azért van szükség újabb generációkra, hisz megint nem tudtuk megoldani. Valamiben alábbhagytunk, valamit végletesen elrontottunk.
Zárójelekkel, poénokkal, kiszólásokkal keretezi verseit: „Ő sem, és a felső szomszéd sem kért bocsánatot. […] Kedves olvasó: te kérnél? Nem csak a lírai ént, / a vers szerzőjét is érdekli a válasz: / keresd fel közösségimédia-oldalán, ha úgy adódik.” (19.); „(Sosem gondolkodtam még ennyit az adekvát smiley-használaton.)” (24.) Az olvasó felé célzott, direkt gesztusok jól tudnak működni, ha valós tétjük van (például a versolvasás idejére kérdezve rá a választások viszonylatában), de sokszor megakasztják, töredezetté teszik a szövegek narratíváját. Felmerül a kérdés, hogy nem elég-e a párbeszéd kezdeményezéséhez maga a vers; létrejöhet-e ennyire direkt kapcsolat szerző és olvasója között?
A kötet gesztusa, hogy verstémájának teszi meg a napról napra duzzadó politikai és kulturális híreinket, elmozdítja azokat egy pillanatra a halhatatlanság felé. Bár fontos tisztában lennünk az adott történéssel a szövegek teljes körű megértéséhez, a jelenidejűség mellett egy univerzálisabb szándék is megjelenik: egyszer majd elkopik a választott verstéma keretszimbóluma, és felsejlik a mögötte meghúzódó mintázat. El tudunk-e képzelni egy olyan kort, amelyben Orbán Viktor nevét már csak egy vers idézi meg?
„Minden majdnem olyan, mint 2001-ben, / a skandináv lottó zenéje és a miniszterelnök neve is ugyanaz, / amit Szálinger Balázs szerint nem szabad leírni, / mert ha politikus szerepel a versben, / akkor annak hamar lejár a szavatossága, a művészet pedig örök.” (39.) A versbéli Szálinger-felvetést megfordítva: kiírjuk-e magunk a közbeszédből, ha nem írjuk bele politikusainkat, korszakunk (sajnos) megkerülhetetlen szereplőit szövegeinkbe? A kérdés eldőlni látszik, a szerzők többsége már meghozta a döntést. Ezzel szemben ágálnak kevesek (Borsik Miklós, Erdős Virág, Nemes Z. Márió, Vida Kamilla). Ha egy nép életében nem általános a versolvasás, akkor a köznapit kell bevinnünk a vers terébe. Még akkor is, ha ezáltal demisztifikálódhat az irodalom. Megfelelni nagypapának, megtanulni vezetni, nem meghalni.
Ha a kötetben megjelenített Imre és Iván nem válnak eggyé volt parlamenti képviselőink személyével, miért gondoljuk, hogy a szövegekben szereplő politikusok is egészében önmagukat jelentenék? Gondolhatunk rájuk archetípusokként, akik bőven túlmutatnak egy kereszt- és családnéven. Megízesítik a szöveget, fűszerezik azt.
Ugyanígy Vas Máté Matheusát is hihető karakterként építi fel a kötet, mint Kónyát vagy Petőt; egy kortárs költő, szépíró válik a versbéli apa megfelelőjévé. Ha nem vagyunk tisztában a magánéleti kapcsolódással, úgy is önálló karakterként tűnik fel, archetípusként van jelen, minden olvasóban más benyomást kelt. Vida Kamilla alkotói gesztusában tetten érhető a dualitás: szent és profán, egyetemes és köznapi, magánügy és közügy keveredése. Úgy dönt, nem lehet csak az egyiket választani; mindkettővel dolgunk van.
A kérdés talán már nem abban áll, hogy a költő belefoglalhatja-e versébe egy politikus nevét vagy a kedvenc étteremláncát, hanem hogy képes-e jól megbecsülni azok szavatossági idejét. Hogy ne holt nyelvekké, üresjáratokká váljanak ezek a félmondatok. Vagy lehet majd lábjegyzetelni, ahogy megváltozik a híres személy megítélése? Úgy olvasd, hogy ezt még a botránya előtt írtam. A kockázat mindig valós, hisz mindennapjaink tendenciáinak még nincs eldöntött idő- és jelenéstarta(l)ma. A posztkapitalista mindennapok banalitása lehet működő esztétikai eszköz, de ha nincs megfelelően keretezve, érzetével könnyen rászakadhat a versre, érzéktelenítheti azt. Vida elsősorban nem egy elemelt minőség megtalálásában, hanem a mindennapi párbeszéd továbbörökítésében érdekelt, ezt teszi meg motívumrendszerévé. A legfontosabb, hogy a felelevenített közéleti történések és a visszatérő motívumok így építő diskurzusba kezdhetnek egymással.
Néhol nem kapunk elég kontextust, a Rotunda blaszfémiája például nincs igazán indokolva. Egyszerre gúnyolja a hazaszeretetet, de a kötet egészében mégis vágyik rá: „»leborulok előtted, hazám, / szopnám a faszodat, édes hazám«” (56.) Hiába a versben megteremtett kontextus (az idézett mondattöredéket egy fiktív, feminista kórus énekli), annyira ambivalens hatást kelt a hirtelen vulgaritás a szövegben, hogy képtelen megtartani azt a köréácsolt szerkezet.
Sokszor mintha álarcként működne az alanyiság. Mintha csak a beszélt nyelv mögött lehetne megsejteni a valódi ént, hisz „ördöghurok az irónia” (61.) Fontos, nagy eszmékről beszél; hazáról, szeretetről. Szavaiból egyszerre kiérződik a cinizmus és a valahova tartozni akarás, a forradalmi hevület és a beletörődés rezignált nyugalma. A kötet verscímeiben is megjelenik a tematizált helyzetekhez társult fanyar humor: Megkérdeztem a férjemet, hogy szerinte nárcisztikus vagyok-e, és nem azonnal válaszolt (52.); Szentlecke Szent Pál apostolnak a Gen Z-khez írt leveléből (73.); Megvédtük Nádas Pétert, a nagy magyar írót (13.).
Vida Kamilla szövegeivel naplózza Magyarország közérzetét. Minden vers feljegyzés, egy nap vagy akár évek időtartamáról, kedélyállapotunk leiratai. Tekintetével nem a költészet felé fordul, a popkultúrába van mélyen beágyazva. Az újságírás gesztusával él: reflektál, tényeket gyűjt, válaszreakciókat indít el. Ezekből épül a vers. Azt meséli, ami még „megfogalmazható a költészet eszközeivel” (75.).
A kötet egyik fontos kérdése, hogy hogyan lehet (vagy egyáltalán szabad-e) olyan fogalmakról beszélni, amelyek egy egész népet érintenek. Izgalmas megfigyelni, ahogy az egy párt által kisajátított eszmeiséget kezdi újra sajátjának érezni a versbeszélő, de közben ezzel párhuzamosan a magyar nép is. Lehetséges-e nagy fogalmainkat rehabilitálni?
Kétféle politikusi stratégia van a szavazóról szóló véleménynyilvánításban (minden pillanatban észben tartva azt, hogy számára a nép adja a felhatalmazást): a). Hiszek bennük, derék emberek. Az előző rendszer hibaként csúszott a gépezetbe, megtévesztette őket, de most felvirágoznak. b). Sokakat megtévesztettek, sokan elvakultak, forr bennük a düh; de ha észszerűen mérlegelünk, van lehetőség a megmaradásra. „Tudtuk, hogy kicsit nagyobb a matematikai esélye annak, / hogy nemzethalál, mint bármi más.” (74.) A Kónya-Pető vitát is ez a két narratíva határozta meg; aki a nép mellé áll, azt pajzsára emelik, akinek fenntartásai vannak, az könnyen nem kívánt személlyé válhat. Bízni a jövőben, és rendezni múltbeli dolgainkat. Vida kötete a dualitásban hisz, mivel mindkettő egyaránt lehet hazaszeretet.
„Nem akarlak tovább hibáztatni csak azért, / mert nyelvileg megoldható”, jut el a megállapításra első kötete végén, a Konstruktív bizalmatlansági indítványban. A Demográfiai csúcs A mai evangéliumtól(9.) az Utolsó nap (74.) felé halad; zárlatában elér a költészet eszközeivel meg nem fogalmazhatóig, elindul a globális rezignáltságtól a perszonális korlátoltság felé. Mintha egy pillanatra lemondana a szólásról. Végül Imre és Iván a fogantatás (és egyben a Kónya–Pető-vita) tornatermében ébrednek. Nincsenek már szüleik. Csak szelektív, perszonális emlékeik, és a kérdés, hogy gyakorolható-e egymás felé a szeretet. A kötet záró soraiban egy olyan eszme kérdőjeleződik meg, amely generációk felnevelésének üzemanyaga. A Demográfiai csúcs kijelentései szintjén radikális, egészében azonban összeáll valami statikussá, ami nem mer moccanni, mert nem teljesen hiszi, de reméli a változást. Felnőttkorba ért.
Vida Kamilla: Demográfiai csúcs, Magvető, Budapest, 2026.
Hozzászólások